Miota haza jöttünk a korhazbol David nagyon fél. Hatalmas trauma volt szamara mindaz, ami vele történt az elmult hetekben. Sajnos ennek még nincs vége, mert hétfön szemészetre megyünk. Par napig velünk volt az apai nagyi, de kicsi fiam még töle is nagyon tartott. Nem fogadta el töle még az ennivalot sem. Csak akkor volt hajlando vele jatszani, ha tudta, hogy én is abban a helységben tartozkodom. Par masodperc alatt felmérte, ha esetleg "eltüntem" a lakas masik pontjaba és keservesen sirni kezdett...biztos vagyok benne, hogy a legnagyobb félelem szamara az volt, mikor elvitték a mütöbe, mert ennyire drasztikusan soha nem szakadt el tölem. Talan azt hitte, hogy soha többé nem fog latni, honnan is tudhatta volna, hogy 3 oran belül ujra vele leszek...Soha nem tapasztalta még ezt a fajta érzést, soha nem kellett attol tartania, hogy nincs biztonsagban. Eddig is tartott az idegenektöl, de alapjaba véve nem volt félelemérzete. Nem tudta, hogy létezik anya nélküli vilag, hogy egyszer majd valaki akarata nélkül elszakitja az egyetlen biztos szeretett lénytöl.
Egyébként egy hét alatt szépen rendezödött a jarasa, nagyon ugyesen felépült. Nincs laza, nem hanyt, nem faradékony, a seb is szépen lassan gyogyul.