Mindig várjuk a nagy pillanatokat gyermekünk életében, mikor fog ülni, állni, menni, de ettől a hírhedt DACKORSZAK-tól mindenki retteg....Azt hittem naivan, hogy minket nem ér majd utol ez a fajta nehéz időszak. Sajnálkozva néztem azokat a szülőket akik ordító gyerekük babakocsiját tolták és a gyerek a hisztitől eltorzulva kullogott mögöttük ... jobb esetben. Van erre jó pár eset....még ez az enyhébb változat.
Franciaországban volt egy sorozat a tévében, a címe "Szuper bébicsősz". Nos, okoskodtam én nagyon keményen bírálva, hogy ezt meg ezt másképp csinálnám, mint a szülő...de amikor az én gyerekem üvölt torkaszakadtából hazafelé az úton, akkor kicsit másképp viselkedik az ember.
Dávidnak pl az a szokása, hogy ha sétál, szól bele akar ülni a babakocsiba, abban a pillanatban, mikor elkezdem tolni már hisztizik, hogy vegyem ki, mert újra sétálni akar....türelmes vagyok, bírom nyugodt hangulatban kb. 4-szer 5-ször a kocsiból ki kocsiba be játszmát....aztán emellett ma éppen azzal szórakoztunk a parkban, hogy közli, menjünk haza. OK, mondom, tök jó, hogy már így tudja mindjárt dél és enni kell....de abban a percben, hogy a babakocsival a lakás irányába indulok megint csak a nemtetszését mutatja és erősen tiltakozik.....babakocsi megfordít és irány a másik játszótér.....valószínű ezt akarja....erre oda-vissza fordigattam a babakocsit végül begerjedtem és hazatoltam....természetesen gyermekem ordítása kíséretében tértünk haza.
Természetesen nem hagyom ennyiben, otthon várja a büntetés....de ne gondoljon senki se valami gyermekhorrorra.....van a szobájában egy bébifotel és oda leültetem, mindaddig ott kell maradnia, míg érte nem megyek és le nem csillapszik, aztán megbeszéljük a történteket.
Nem könnyű korszaknak nézünk elé..........